Piros, fekete, lila, összefonódik a nyárba. Amikor hó hullik a nyári melegben, epres vattacukor illata lebeg a réteken.  Megolvadt jég tócsákat alkot az úton, de a madárfütty szélcsengő dallama édesen libben erre-arra. Felpattanok, és is velük repülök messzire, az én világomba! Észre sem veszik, hogy eltűnök, ám, ha visszajövök, szivárványt és boldogságot hozok magammal. A felhőkből nem fog eső esni, csak csendesen lebegnek az égen. A napfényben pedig életre kelnek a csillagok, és egyetlen zugot sem hagynak sötétségben. Tündökölni fog minden, és az éjszaka ragyogóbb lesz, mint régen! Csillámporos minden, szememre hullik éppen, de ettől álmodunk szépen.

Színház…

A függöny mögött állok, várom, míg az előttem álló befejezi mondandóját, és mindeközben szorgosan ismételgetem a szövegemet, amivel le szeretném nyűgözni a nézőket és a zsűrit. Én akarom megkapni a szerepet, tudom, hogy nekem színésznek kell lennem!

Hirtelen megjelenik mellettem a lány, így engem vár a színpad. Előrelépek, meghajolok, majd a nézők szemébe nézek, és szóra nyitom számat, de abból nem jön ki egy hang sem, elfelejtettem a szövegemet! Előtte vagy százszor elismételtem, és most mégis leszégyenülök… Lázasan kutatok az agyamban a szavak után, de mintha ott csak az üresség kongana. Így nem akadt már választásom a sok percnyi hallgatás után, rögtönzéssel próbálom menteni a menthetőt, de akkor dugja ki a fejét a súgó a függöny mögül, aki így már súgni sem tud, és értetlenül mered rám, ismeretlen szövegemet hallgatva. De amint megakadok, újabb szavakat dobál nekem, tudtam, hogy rá számíthatok, ha már a szerepre nem is.

Amikor úgy érzem elég volt, elhallgatok, és várom a kritikát, bár legszívesebben befutottam volna már az elején a függöny mögé, hiszen ennél nem is lehetett volna kínosabb ez az egész…

Csendfogadalom

Épp hazaérek, de otthonomban rendetlenség fogad, és apu volt felesége egy pisztollyal a kezében, amint készül szétlőni a bárpult tükrét. Ám, amint belépek bizonytalanul a nappaliba, felém fordítja fegyverét és érthetetlen szavakat ordibálva célba veszi az arcomat, így én menekülőre fogom a dolgot.

Ekkor döbbenek rá, hogy tulajdonképpen nincs is hová mennem. Hisz kinek a nyakára mennék oda, és ki hinné el nekem, hogy rám támadtak a saját házamban? Felfoghatatlan. Nem tudok másra gondolni, csak szomorúan sétálok az utcán, aztán bevillan valami.

Tanárnőm! Ő mindig megért, és talán még be is fogadna egy-két napra. Így elkezdek szaladni az utcán, miközben azt kiabálom: „A hivatalba, a hivatalba, a hivatalba!”

Amikor odaérek meg is pillantok egy kisebb sétáló csoportot, aki a hegyre tart fel, de már rögtön kiszúrom tanárnőmet, és a nevét kiabálva felé sietek, de meglepetten tapasztalom, hogy ugyanúgy halad tovább felfelé, mintha meg sem szólaltam volna. Megpróbálom újra tudtára adni, hogy itt vagyok, de a helyzet változatlan. Nem értem, hogy mi történhetett, egy nap két meglepetés? Ezt nem bírom… Haragszik rám, vagy mi oka volna rá, hogy levegőnek nézzen? Mindennek ellenére nem adom fel, valahogy csak szóra bírom fogni.

Már épp vállára tenném a kezemet, amikor egy másik tanár megállít:

- Ne tedd, bérmálási csendfogadalmat tett, huszonnégy óráig nem szólalhat meg!

Ilyen is van? Csodálkozom el, de ez a tudat sem bizonytalanít el.

- Én viszont életveszélyben vagyok, és nem tudok sehová sem menni!

Szavaim ezúttal nem voltak hatástalanok, tanárnőm felém fordította arcát, bár ezúttal nem szokásos, kedves mosolya fogadott, hanem enyhe düh, mivel miattam kellett megszegnie a fogdalmát.

- Tessék, itt a lakáskulcsom, tudod, hol lakom. Menj el oda, aztán, míg én haza nem érek, elleszel a szobalánnyal.

Hálásan elvettem kezéből a kulcsot, majd ezzel a lendülettel szaladtam el a ház irányába, ami innen elég messze volt.

Csak két mostani álmomat említettem meg, mert engem nagyon foglalkoztatnak, hogy miképp születnek meg agyunkban. Ahogy a valóság tükrében és a képzelet kreativitásának hálója megszövi legnagyobb félelmünkből, vagy a legcsodásabb élményünkből, amit valaha átéltünk, vagy éppen sose tapasztalunk. Belecseppenhetünk életünk távoli regényébe éjszakánként, ahol mindig más történet főszereplői lehetünk, ismétlődő akadályokkal.

Elindulunk Párizsba madárként, de valahogy sosem érek oda, elsodor a szél…

Valakik mindig üldözőbe vesznek engem, hogy az életemre törjenek, és nekem menekülnöm kell…

Eltévedek a sötétben, ahonnét megpróbálok kimenekülni azelőtt, hogy a legszörnyűbb dolgok megtörténnének, de valami mindig visszahúz…

Ma cappuccinot csináltam délután. (Bár egykor feküdtem le és délben keltem fel, így szerintem ma megint sokáig fent leszek az itóka miatt.) Az hagyján, hogy majdnem beleöntöttem egy olyan likőrt, amiben ismeretlen eredetű fehér valamik úszkáltak, a cukor helyett sót raktam a bögrékbe. Épp meg akarom kóstolni, miután kivettem a mikróból, de érzem, hogy fura íze van, így először azt hittem, hogy a cappucchino pornak van valami baja, ezért raktam még egy nagykanál sót a bögrébe, na, akkor döbbentem rá, hogy nem cukor volt, így kiönthettem az egészet, és csinálhattam újra. Ms. Ész… :D

Viszont a szép incidens előtt, ma elmentem az exemhez, elkísért valahová. Kicsit furcsa volt, mert amikor épp egy forgalmas útszakaszon futottunk át, megfogta a kezemet, én meg csak néztem. Anyu meg akkor jött meg a munkájából, szóval ő is meglepetten konstatálta a szép pillanatot. Az egészben az a legviccesebb, hogy magamba lezártam már ezt az egészet, de a valóságban még vannak köztünk elvarratlan szálak, mert szerintem benne meg felélénkülnek az érzelmi kötelékek néha, meg segít nekem néhány dologban… Nagyon fura ez az egész, mert ugye hétfőn szerelmi vallomást kaptam valaki mástól, akinek igazából azt mondtam, hogy talán lehet róla szó, hogy összejövünk. Mégsem érzem magamat készen rá. Ő elvileg nem is várja el tőlem, hogy belemenjek, de akárhogy is alakul, nem igazán tudom, hogy miképp viselkedjek vele, hogy se neki, se nekem ne legyen kellemetlen, és a kívülállók se sejtsenek semmit… Furcsa, hogy mennyire rápörgött az egészre, és hitetlenkedik, én meg nevetéssel tettetem zavaromat…  Nem vagyok teljesen azon az állásponton, hogy most kell mellém egy pasi. Szeretnék szabadon lubickolni, lézengeni, a karrieremre koncentrálni, tanulni, élni. Viszont úgy érzem, hogy egy kapcsolat csak teher lenne nekem, mert szeptembertől örülök, ha lesz öt perc szabadidőm, minek mennék bele így akármibe is? Aztán ezenkívül ő is meg én is olyan szeszélyesek vagyunk, mint az időjárás. Aznap még örültem az őszinte vallomásnak, azt mondtam: „Miért is ne?” Ma már azt gondolom: „Na ne…” Holnap meg ki tudja mi lesz.

Szörnyű volt látni azt a  szétlőtt, ernyedt, élettelen testet a földön.

Ahogy Shina érzéktelenül átlépett a hulla fölött, és elindult felém, kicsordultak a könnyeim. Most már biztos voltam benne, hogy Mozartka nem élhet.

Felzokogtam, mire a szomszéd szobából is sírás hangzott fel. Hát mégis él Mozartka, mégis van annyi emberiség Shinába, hogy egy ártatlan babát ne bántson. Valamennyire megnyugodtam, hogy tudtam, legalább a kisfiamnak nem esett baja.

 

(Gini Rouge Fefe: Országok harca)

 

Elnézést, hogy egy hétig nem írtam, ennek két oka volt:

1. Valamiért megharagudott rám a blogom, és nem tudtam bejegyzést írni. (Komolyan!!!)
2. Rossz kedvem volt és amúgy sem tudtam volna semmi izgalmasat írni.

Az elmúlt egy hétben nem történt velem semmi izgalmas, olvastam a kötelezőket, Így jártam anyátokkal-t néztem, írtam az Álmodozót és futni mentem. Ebből álltak ki a napjaim. Viszont vasárnap elkezdődött valami, ami a tegnapi nap végére vált tökéletessé.

A történetemnek két része van. Az egyik tanárnőmhöz kötődik, a másik pedig H.-hoz (Hódoló). H.-val fogom kezdeni.

Tegnap ráírtam, mert rég beszéltem vele. Gyanúm beigazolódott, kicsit még mérges volt rám egy korábban elkövetett hibám miatt, de mivel szavamat adtam neki, hogy többet nem követem el, megenyhült, és elkezdtünk nosztalgiázni, pár hónappal korábban történt közös perceinkről, akkor indult el a lavina. Ugyanis H. megjegyezte, hogy néhányan kérdezősködni kezdtek körülötte, hogy mi van köztünk, és az az igazság, hogy az én köreimben is. Végül több órányi vonakodás után vallomást tett nekem. Mit mondhatnék: félig meglepett a dolog, félig számítottam rá. Aztán úgy gondoltam, őszinteségért, őszinteség jár, így elmondtam neki az én álláspontomat is, ami az volt, hogy én is nagyon jól érzem magamat, meg mivel ő is művészlélek, sok közös gondolatunk van, ezért, ha úgy érzi, hogy benne ez több, mint barátság, lehet róla szó, de előtte kicsit meg kell változnia. Jó, tudom, ez bunkóságnak hangozhat, mert, aki szereti a másikat, az nem akarja megváltoztatni, de nekem korábban eszemben sem jutott, hogy járjak vele, viszont végül is miért ne… Szóval órákon át beszélgettünk facebookon, ő zavarban volt a meglepetés erejétől, én pedig már megfulladtam a nevetéstől, tehát érdekes volt… :D Majd meglátjuk mi lesz.

A másik sztori pedig vasárnap kezdődött. Hazajöttem a vasárnapi miséről, (ami előtt még írtam tanárnőmnek egy üzenetet, mert tudtam, hogy vasárnap jön haza a nyaralásból), és láttam, hogy tanárnőm válaszolt, válaszában pedig leírta, hogy csak kedden utazik fel Pestre, továbbképzésre. Én kapva-kaptam az alkalmon, nyomban fel is hívtam, hogy akkor hétfőn-vagyis tegnap, lenne-e kedve találkozni velem? Azt mondta, attól függ, hogy lesz-e kocsija, mert a vihar kicsit megnyúzta a járművet, de lett kocsija, így találkozni tudtunk tegnap! 16 órakor találkoztunk az Árkádban. Pont egyszerre értünk oda, puszival köszöntöttük egymást, aztán mondta, hogy elvisz a Magda Cukrászdába, ha előtte lenézünk az Alexandrába, mert meg akarta venni az Amélie csodálatos életét. Viszont nem árulták, így felajánlottam neki, hogy letöltöm neki, plusz egy ZAZ CD-t is lemásolok neki egy másikra. Így bementünk a Media Markt-ba is. (Mindeközben mesélt nekem a nyaralásairól.) Utána mentünk a cukrászdába, ahol beavattam a szerelmi vallomásba, mert még az Árkádba megemlítettem neki, hogy kaptam valakitől egyet, de csak akkor mondom el neki, hogy kitől, ha leülünk… :P Amikor megtudta, hogy kiről van szó, meglepődött, de mondta, hogy örül neki, mert nagyon összeillek az illetővel, szerinte mindketten különleges személyiségek vagyunk, így áldását adta ránk. ^^ Én erre pedig bátorkodtam H. megjegyzését felhozni, ami az volt, hogy: Ha pozitívan fogja fogadni, akkor úgy fog vigyorogni, mint a tejbetök, ha viszont negatívan, akkor küzdenem kell a magyar kettesért… Mondanom sem kell, hogy tanárnőmmel mindketten jót nevettünk ezen. :D (Az emberi kapcsolatai nem függnek össze a tanulással.) Aztán fagyizás közben meséltem neki én is csomó emberről, vagyis inkább az illetőkhöz kapcsolódó negatív élményeimről, de persze azért mondtam jót is, nehogy belefulladjon az én negatív tengerembe… Miután jól kibeszéltük magunkat, hazahozott, és öleléssel búcsúztunk, meg azzal, hogy holnap visszajön a CD-kért. Szóval majd hamarosan jön szerintem, viszont a filmet nem tudtam letölteni, mert az egyszer nagyon lassan töltötte le, aztán egy franciát töltött le angol felirattal, végül hajlani 1-kor lefeküdtem szomorúan, hogy csak félmunkát tudtam végezni… :( Ennek ellenére még a találkozónk után elmentem futni, és a mámoros örömtől szélsebesen futottam az utcákon…

Ez pedig egy baromi jó szám a ZAZ CD-ről. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=REUvWc2FmLA

Most fetrengek kínok között, összeesve, megtépázva, de nem emelkedik le hozzám Ő. Távol van tőlem, nem ad erőt nekem. Szétesem, kicsúszik a lábam alól a talaj, mert nem kapom meg a „drogomat”. Hetek óta szenvedek már így, de eddig nem volt szembetűnő, mivel elnyomtam. Úgy érzem, szakítottunk, és most megpróbálom kiirtani minden rá emlékeztető dolgot, de minden hiába, mindenhol őt látom, minden rá emlékeztet… Pedig mindig azon voltam, hogy eltereljem a gondolataimat: olvastam, írtam, filmet néztem, pakolgattam, fotókat rendeztem a kiállításomra, de semmi sem elég erős ahhoz, hogy ne gondoljak rá! Olyan, mintha kilépett volna az életemből, hiszen jelenleg nem tudjuk tartani a kapcsolatot, és ez engem megvisel. Igen, annyira nevetséges, gondolom, ezt hiszed. Ami viszont a megfelelő szó erre, az nem más, mint, hogy: beteges! Elegem van mindenből, semmihez nincs kedvem, csak élem a kis petyhüdt életemet, itthon a négy fal között. Mintha a sivatagban lennék, de kiveszne belőlem az életerő, és mégsem próbálnék küzdeni az utolsó csepp vízért…  Hetente eszembe jut ez a depresszív gondolat, hogy semminek nincs értelme, hisz nincs velem, nem érzem szeretetét, így kiveszik belőlem az életerő. Mindenen felhúzom magamat, és semmi sem úgy megy, mint korábban. Azt hittem, már nem úgy, és nem annyiszor gondolok rá, mint amúgy, és csillapodik bennem az érzés, amikor valójában csak átalakult fájdalommá. Rádöbbenek, hogy Ő nem az enyém, és hozzá kell szoknom ehhez a rendszerhez, hogy nem lesz mindig velem. Szúr a szívem, nincs harmónia…

http://www.youtube.com/watch?v=Z8IOrN8mSuo